Nem kell vállalati adósmentő csomag, írtuk egy évvel ezelőtt. Rámutattunk, hogy helyette stabil és érthető szabályozói, jogszabályi környezetre, valamint hatékony intézményrendszerre lenne szükség. Ez elősegítené a túlzottan eladósodott vállalkozások adósságkonszolidációját és a pénzügyi reorganizációs folyamatokat. Komoly változások még mindig nem történtek a kisvállalatok mindennapjait befolyásoló banki szabályozások területén.
2009 előtt, amikor a bankok még érdemben foglalkoztak a KKV-szektor hitelezésével, sok vállalkozás ésszerűnek tűnő hitelterhet vállalt fel. Azóta azonban az árbevételük megcsappant, az üzleti terveik ellehetetlenültek, már képtelenek kigazdálkodni a hiteltörlesztéseket, ráadásul felélték a tartalékaikat is. Az újraindult gazdasági növekedés fenntartása szempontjából kulcskérdés, mi lesz ezekkel a vállalatokkal. Az egyik napról a másikra élő, hitelállományukat, banki költségeiket csökkenteni képtelen gazdasági társaságok csapdahelyzete jelentős számú munkahely megszűnésével, az elszegényedés felgyorsulásával fenyeget.
A hitelfelevők tulajdonosainak korlátolt felelősségéből vezettük le, hogy rendszerszintű, központi megoldásra, direkt beavatkozásra a közepes és nagyvállalatok esetében nincsen szükség. A hitelfelvevők és tulajdonosaik komoly tárgyalási pozícióval rendelkeznek a finanszírozókkal szemben, ezért szükségtelen, hogy az adósságaik rendezéséhez az adófizetők pénzén, központi erőforrásokból pénzügyi segítséget kapjanak. A hitelezők jól felfogott érdeke, hogy a vállalkozók módosított feltételek között ugyan, de újabb lehetőséget kapjanak, hiszen az „üzletben maradásukkal” legalább a kihelyezett hitelek egy része megtérülhet.
A fent leírtakat egy év elteltével is érvényesnek gondolom, és változatlanul aggasztónak tartom, hogy egyelőre semmilyen rendszerszintű változás nem történt. Azok KKV-k, akik nem tudnak a bankjaikkal egyedi tárgyalásokat folytatni, különösen nehéz helyzetben vannak.
A „fair bankrendszerről” készülő törvényi szabályozás csak a lakossági termékekkel foglalkozik, miközben a mikro- és kisvállalkozások helyzete sokban hasonlít a lakossági ügyfelekéhez. A kisvállalati adósok szerződéseinél szintén egyoldalúan emelték a hitelkamatokat a finanszírozók, és az ő esetükben is ugyanazok az árfolyamrések érvényesek, mint a lakossági ügyfeleknél. Az nyilván nem realitás, hogy a mikro- és kisvállalkozások egyesével pereket kezdeményeznek a bankok ellen, akikkel egyébként napi szintű számlavezetési kapcsolatban vannak. Persze nem a múltbeli dolgokon kell merengeni, hanem el kell indítani végre azt a szabályozási folyamatot, amely pontosan és főként korrekt módon határozza meg az együttműködési kereteket. Miért van szükség például arra, hogy egy kisvállalkozás a sarki valutaváltónál szerezze be a szükséges valutát, majd fizesse be a devizaszámlájára (sokszor banki jutalékkal terhelve), csak azért, mert a külföldi fizetőeszköz megvásárlása a banknál jóval többe kerül. Ez egy mikrocégnek egyszerűen „nem fér bele” – és minél nagyobb a forgalmuk a tőkéjükhöz képest, annál kevésbé. Hangsúlyozom, már az ókori főníciaik által is gyakorolt pénzügyi szolgáltatásról, egy egyszerű pénzváltásról van szó.
A lakossági hiteleknél a jövedelem, a fedezeti értékek és a hitelösszeg vonatkozásában minden lényeges korlát meghatározott. Miért ne lehetne bizonyos egyszerű, kockázatvállalással nem járó, vállalkozók részére hozzáférhető banki termék árát, profittartalmát maximalizálni? A vállalkozásoknak bankszámlát kell nyitniuk, a devizaforgalom költségei viszont még konverzió nélkül is olyan drágák, hogy egy kisvállalat exporttevékenységének profitkilátásait drasztikusan csökkentik. Az exportösztönzés nagyszabású központi programjénak részeként ilyen egyszerű lépések is komoly hatással járhatnak.
