Felmerül a kérdés, hogy a lakossági szegmenshez hasonlóan a túlságosan eladósodott vállalatok helyzetének kezelésére is szükség van-e állami beavatkozásra. Vagy sokkal inkább egy hatékonyabb szabályozói környezet segítene a válságba jutott vállalkozásokon.
Sokan, sokszor foglalkoztak már a különböző lakossági adósmentési csomagokkal, ezért én most csak egy mondat erejéig térnék ki rá: a súlyos probléma rendszerszintű kezelése szükséges „rossz”, hiszen az egyedi háztartások szintjén nincsen megfelelően erős tárgyalási pozíció a finanszírozási szerződések módosítására.
Az ország gazdasági helyzete szempontjából hasonló fontosságú kérdés, hogy mi lesz azokkal a vállalatokkal, amelyek a régi, 2008 ősze előtti világban még ésszerűnek tűnő hitelterhet vállaltak fel, de az üzleti tervük az elmúlt években ellehetetlenült, árbevételük megcsappant és így most képtelenek kigazdálkodni a hiteleket, miközben felélték a tartalékaikat is. Röviden: ki és hogyan menti meg a vállalkozásokat? Ha a gazdasági társaságok ugyanis nem tudják konszolidálni az adósságaikat, akkor a csapdahelyzet újratermeli az elszegényedést és újabb lakossági szociális adósmentésekre kell, hogy sor kerüljön.
Hónapról hónapra csúcsokat dönt a felszámolások száma (Az Opten szerint csaknem 10 ezer cég szűnt meg az elmúlt három hónapban Magyarországon, korábban soha nem töröltek még a nyilvántartásból ennyi céget egyetlen negyedév alatt.) amely az adóbevételek csökkenését és a munkahelyek megszűnését eredményezi. A megmaradó cégek adóterhelése emelkedik, hogy az államháztartás bevételei szinten tudjanak maradni. A rövid és középtávú pénzügyi-gazdasági következményeken túl a hosszú távú szociális-társadalmi hatás szinte felfoghatatlan.
Lehet-e, szabad-e rendszerszintű, központi megoldást, direkt beavatkozást bevezetni? Aligha. A vállalatok többsége valóban kétoldalú megállapodásokat köt a bankokkal, amelyek üzleti feltételeit folyamatosan módosítják. Legtöbbször persze a finanszírozó előnyére, ez nem kérdés. Mondhatnánk, hogy akkor központilag „regulázzák meg a bankokat és akkor majd megtanulják…” Csakhogy, a lakossági hitelekhez képest nagyon jelentős és alapvető különbséget jelent, hogy a vállalati hitelfelvevők tulajdonosainak döntő többsége korlátolt felelősséget vállal a cége adósságaiért. Ha a törvényi előírások szerint működött a társaság, de nem sikerült megvalósítania az üzleti elképzeléseit, akkor a tulajdonosi kör „veheti a sátorfáját”, és nem kötelezhető a veszteségek pótlására, tőkeemelésre.
Mit jelent ez? Nagyon egyszerűen csak annyit, hogy igenis komoly tárgyalási pozícióval rendelkeznek a hitelfelvevők és tulajdonosaik, nincs szükség arra, hogy az adófizetők pénzén, központi erőforrásokból pénzügyi segítséget kapjanak adósságaik rendezéséhez. A hitelezők jól felfogott érdeke, hogy a vállalkozók módosított feltételek között, de újabb lehetőséget kapjanak, hiszen az „üzletben maradásuk” nélkül nem várható a hitelek legalább egy részének megtérülése.
Egy dologra viszont bizonyosan szükség van: olyan jogszabály- és intézményrendszerre, amely elősegíti az adósságkonszolidációkat és támogatja azokat a pénzügyi reorganizációs folyamatokat, amelyek a csapdahelyzetekre kívánnak megoldást nyújtani.
A következő bejegyzésünk azzal foglalkozik, hogy a gyakorlatban milyen lépések jöhetnének szóba.
