Az elmúlt 5 évben a válság, a piaci és szabályozói feltételek változásának hatására több iparágban teljes átrendeződés kezdődött meg. Bizonyos területeken ez mára befejeződött, máshol még folyamatban, megint más iparágak egyszerűen csak megszűntek. Az elmúlt napok eseményei után nem kérdés, hogy a bankrendszer átalakulása is küszöbön áll.
A devizahitelesek helyzetét rendezni célzó legújabb kormányzati tervek gyors értékelését több oldalról elvégezte a gazdasági sajtó, az elemzők és a központi bank. Fontos részleteket még nem látni tisztán, de egy biztosnak látszik: nagyon komoly veszteség keletkezik az érintett bankoknál. Az MNB 600-900 milliárd forintot kalkulált, de mások is több száz milliárd forintos nagyságrendre jutottak. Nyilván az összeg egyre pontosabb lesz, ahogy halad a folyamat előre. Az írás központi gondolata szempontjából azonban csak az a lényeges, hogy üzleti alapon gondolkodva nagyon nagy összegről van szó.
Persze nem a rendszer egészének méretéhez képest. Kicsi a magyar gazdaság, de a pénzügyi rendszerben leginkább százmilliárdokban kell a dolgokat mérni. A bankok összevont tőkéjéhez képest már sokkal komolyabb az összeg, de ahogy az MNB 2014. májusi Pénzügyi Stabilitási Jelentéséből kiderül, a hazai bankrendszer tőketöbblete (azaz a szabályozók által elvárt minimális tőkekövetelmény feletti tőkeösszeg) ezt az összeget jócskán meghaladja. A statisztikai átlag azonban elfedi a valóságot. A kb. 1.300 milliárd forintnyi tőketartalék több mint felével 3 bank rendelkezik.
Ha tehát a szóban forgó fizetési kötelezettségnek meg kell felelni, könnyen előállhat az a helyzet, hogy a nem elegendő tőketartalékkal rendelkező szereplők tőkebevonásra kényszerülnek. Miután vélhetően a külföldi tulajdonú nagybankok rendelkeznek fajlagosan kisebb tőkével (a független szereplők nagyobb tartalékkal kell működjenek, hiszen nincsen egy „gazdag nagybácsijuk”, aki kifizeti a számlákat, ha minden rosszra fordul), ezért feltételezhetnénk, hogy mint az elmúlt években mindig, majd most is jönnek a tulajdonosok és tőkét emelnek érdekeltségeikben.
Lehetséges. Mint ahogy akár az is, hogy egyik-másik szereplő tulajdonosa nem akar már több pénzt tenni a közép- és hosszú távon legjobb esetben is csak alacsony jövedelmezőséget produkálni képes, az elmúlt években tartósan veszteséges leánybankjába. A lakossági devizahitelek nyújtásában a külföldi hátterű nagybankok az átlagos piaci részesedésükhöz képest jelentősebb arányban vettek részt. Könnyen lehet, hogy a többszáz milliárd forintnyi kötelezettség döntő része 3-4 szereplőt terhel majd – mégpedig pont azokat, akik a kisebb tőketartalékkal működnek.
Nyilván az esetleges más jövőbeni, lakossági devizahitelezést érintő intézkedések is ezeket a bankokat fogják elsősorban terhelni. A gazdasági sajtóban és az MNB idézett jelentésében már megjelent „rossz bank” elképzelés (mi is foglalkoztunk vele itt) részben ugyanezeket a piaci szereplőket érinti. Ezen a területen is 1.000 milliárd forintnyi hitelről, és potenciálisan akár 100-200 milliárd forintnyi újabb értékvesztési, azaz tőkepótlási kötelezettségről lehet szó.
Miért is van ez az átfedés? E külföldi nagybankok az 1990-es években és a 2000-es évek elején elsősorban vállalati, önkormányzati és privát banki ügyfeleket szolgáltak ki, és csak későn kezdtek a lakossági piacon terjeszkedni. A lemaradásukat – például a kedvezményes kamatozású forint jelzáloghitelek piacán – olcsó(nak tűnő) devizatermékekkel próbálták behozni, melyben megtámogatta őket a forrásban gazdag külföldi tulajdonosi kör. A devizahitelek alacsony kamata és a forint historikus árfolyampályája megfelelő értékesítési argumentumnak bizonyult. Azaz a meghatározó pénzügyi szolgáltatók, a nagybankok egy jól meghatározható csoportjánál az erős vállalati hitelezési aktivitás jelentős lakossági devizahitelezéssel párosult.
Fenti okfejtésből – mely persze a konkrét, egyedi bankszintű adatok ismeretének hiányában legfeljebb naiv gondolatkísérletnek tekinthető – az következhet, hogy a következő időszakban a néhány, piaci súlyában jelentős, tartósan veszteséges szereplő tulajdonosának akár százmilliárdos nagyságrendben is (újra) tőkét kell emelnie magyar érdekeltségében.
Üzletről beszélünk: a tulajdonos akkor fogja a forrást biztosítani – feltételezve, hogy erre egyébként személyében nincs kötelezve és rendelkezik ennyi tőkével -, ha annak megtérülése megalapozott üzleti terv alapján belátható. Ha nincs ilyen üzleti terv és nincs megfelelő nyereséget biztosító üzleti modell sem, akkor a tulajdonos még egy tényezővel kalkulálhat: az önmagában veszteséges magyarországi működés fenntartása a más célpiacokon meglévő ügyfelek kiszolgálása szempontjából elengedhetetlen. Érthetőbben: az osztrák bank úgy tudja a burgenlandi gazdát kiszolgálni, ha segíti a magyarországi tevékenységét is, az olasz bank akkor tud egy nemzetközi banktenderen eredményes lenni, ha a multi számára globális, Magyarországot is lefedő szolgáltatást tud nyújtani. Ha ezen számítások sem vezetnek pozitív eredményre, akkor nincs értelme „jó pénzt dobni a rossz után”.
Minden egyes piaci szereplőnél máshol húzódik az a fájdalomküszöb, amit még hajlandó elviselni a jövőbeni üzleti kilátások, a nemzetközi üzleti presztízs fenntartása és egyéb szempontok miatt. Egy dolog viszont biztos: a devizahitelesek helyzetének megoldása mellett kiemelt fontosságú a pénzügyi rendszer stabilitásának fenntartása. Eddig minden tulajdonos elviselte a különböző többletterheket, finanszírozta a veszteségeket. Nem lesz ez mindig így – nem véletlen beszélnek a szakértők már egy ideje a piaci konszolidációról. Ha valamely pénzügyi szolgáltató a kivonulás mellett dönt, esetleg ennél drasztikusabb eszközhöz nyúl (nem teljesíti a tőkefeltöltési kötelezettségét), akkor a rendszernek gyorsan alkalmazkodnia kell. A fizetési forgalom biztonsága, az egyes ügyfelek és más pénzügyi szolgáltatók gazdálkodása, és persze a megtakarítások egy pillanatra nem sérülhetnek a piaci szereplők szuverén döntése miatt.
A politikai szándék, a gazdasági és pénzügyi konszolidáció fontos. A megvalósítás azonban olyan kockázatokkal járhat, amelyek pontos megértése elengedhetetlen a döntéshozók, a szabályozó és felügyeleti hatóság és persze végső soron valamennyi gazdasági szereplő számára.