A kapitalizmus jövőjéről az elmúlt években felerősödtek a viták szerte a világban, de legfőképpen Európában. A legutóbbi európai választások ékesen bizonyítják: sokan úgy gondolják, hogy létezik egy új világrend, ami eredményesebben szolgálhatja a közjót, mint a jelenlegi. Azt gondolom, tévednek.
Nem vitatható, hogy a kapitalizmusnak számos negatív hatása bontakozott ki és erősödött fel a válság hatására, azonban ezeket a vadhajtásokat, gyomokat szakszerű munkával ki lehet írtani, keretek közé lehet szorítani. Ne felejtsük el: ez az a világrend, amely nagyon sokszor meg tudott újulni, rugalmasan alkalmazkodott a változó kor igényeihez. A XVII. század óta sok minden történt, azonban az öreg kontinensről indulva ma már a világ döntő többségén a kapitalizmus különböző irányai jelentik az alapvető gazdaságszabályozó mechanizmust. A kapitalizmusnál jobbat és hosszú távon életképesebbet még senki sem talált fel.
Nem kérdés, az elmúlt évekből is számos következtetést le kell vonnunk, sok mindent másképpen kell csinálni. Az egyik legfontosabb és a kapitalizmus létezése óta el nem döntött kérdés az állam szerepe a gazdaság működésében. Az ingaóra most az aktív állami szerepvállalás irányába leng ki, szemben az elmúlt évtizedek neoliberális szemléletével. Sokan sok mindent mondanak, az okosabbak pedig inkább hallgatnak és gondolkodnak, hiszen nem egyszerű és evidens problémákról van szó. A kérdéskör egyik elemét, a különböző uniós, állami és központi támogatások kérdését mégis kiragadnám, hogy egy rövid gondolatsor keretében foglalkozzunk (provokáljak) vele.
Talán eretnek a gondolat, ám mégis leírom: a különböző központi, direkt pénzügyi támogatások, szerepvállalások piaci viszonyok közt a szereplők összessége számára kontraproduktívak, hosszú távon súlyosan negatív hatásúak.
Nemzetgazdaságok komplett ágazatai tűntek el az utóbbi időben az átalakuló Európában, többek közt a fejlettebb országok támogatáspolitikája miatt. Számtalan esetben egymással versenyző piaci szereplők egyike vagy másika tett szert behozhatatlan előnyre (éppen a többi szereplő és persze az adófizetők kárára) csak azért, mert ügyesebb lobbival támogatást tudott szerezni. Mesterségesen felpumpált költségvetésű (és néha soha be nem fejeződő) beruházások valósultak meg, a már létező kapacitások módosításának elvetése mellett – ki számszerűsíti ennek környezet- és szemléletromboló hatását? Torzóként ránk maradt „remekbe szabott” ipari és ingatlan csodák, amelyek korábbi tulajdonosa képtelen volt a grandiózus beruházást megfelelő üzleti volumennel működtetni.
Sorolhatnánk a mindenki által ismert példákat. Mielőtt valaki azt hinné, hogy ez csak hazánkra igaz, sajnos ki kell ábrándítnom: szerte Európában ez a helyzet. Az más kérdés, hogy Közép- és Kelet-Európában az arányok és a jelenség intenzitása nagyobb. Vannak sikertörténetek (nem is kevés), de vizsgálta-e valaki, hogy a támogatások nélkül mi történt volna?
Minden egyes euró támogatás a gazdasági szereplők más csoportjánál piacvesztést, bevételcsökkenést, veszteséget jelent. Mondhatnánk, hogy ez a piac: főképpen a hagyományos piacokon csak más szereplő kárára lehet fejlődni. Ezzel eljuttottunk a gondolatmenetem lényegéhez: ez nem a piac! Nem arról van szó, hogy valaki ügyesebb, innovatívabb, jobban érti az ügyfeleket, jobb az üzleti modellje, a szervezete vagy éppen olcsóbban gyárt. Még csak nem is arról, hogy valaki jobb feltételekkel tud üzleti alapon tőkét, banki finanszírozást bevonni. Nem, ez valami egészen más, amihez pedig nagyon-nagyon különböző módon van hozzáférése a gazdaság különböző szereplőinek. Továbbmegyek: ennek a „tudásnak” a megléte elaltatja azokat a képességeket, amelyek tényleg előregördítik a világ és persze az egyes gazdasági szereplők „szekerét”. Innováció, költségcsökkentés, hatékonyság, jobb kiszolgálás. Nem mindegy, hogy egy vállalat azért tud nagyobb EBITDÁ-t, profitot elérni vagy osztalékot fizetni a tulajdonosoknak, mert van egy nem kamatozó, visszafizetési kötelezettséggel nem terhelt tőkeeleme, vagy pedig azért, mert minden költségelemet a szükséges szintre csökkent, jobban kiaknázza az üzleti lehetőségeket vagy éppen jobban megszervezi a működését.
Szándékosan emeltem ki fentebb, hogy ’piaci viszonyok közt’. Nem érvényes szkepticizmusom azon esetekre, amikor a piaci koordinációs mechanizmusok nem értelmezhetőek. Közfunkciók ellátása, korlátos versenyhelyzet megszűntetése, monopolisztikus korlátok lebontása, társadalmi problémák (munkanélküliség, negatív egészségügyi tendenciák, szegregáció), fejletlen kistérségek felzárkóztatása - mindehhez igenis szükség lehet pénzügyi támogatásra, akár közvetlen vagy közvetett állami megjelenésre, de csak a szabályozók ésszerűsítését, az ésszerű odafigyelést, az adminisztratív akadályok csökkentését és a közösségi ösztönzők kialakítását követően.
Tudom, egyedi üzleti helyzetekben nem is értelmezhetőek fentiek. Ki az, aki nem kérne állami támogatást, ha az valamilyen formában elérhető – csak azért, mert az esetleg hosszú távon össztársadalmi szinten hátrányos? Őszinte leszek: ha ilyen helyzetbe kerülnék, én is megpróbálnék állami vagy uniós támogatást szerezni (ha lehetséges). Éppen ebben rejlik a csapdahelyzet lényege: minden szereplő egyedileg haszonélvezője a rendszernek, senki nem tesz ellene, hiszen akkor beáll a sorban a helyére más.
A rendszer vesztese a közjó, a társadalmi hatékonyság és az innováció, akik pedig nem tudnak szót kérni. Pedig jó lenne: az új EU-költségvetési időszak kiírás alatt lévő programjainál ezen szempontrendszer figyelembevétele tényleg előremozdítaná közös életünket.
