Tapasztalati bölcsesség, hogy az üzleti életben a kompromisszumos, minden fél érdekeit figyelembe vevő megoldásnál nincs hosszú távon eredményesebb. A „központi akaratnak” ezért olyan keretrendszert kellene előállítania, amely a megegyezés-keresést és nem az „izmozást” támogatja.
Megfelelő szabályozói környezetben a piaci mechanizmusok többször is jól vizsgáztak a válságok megoldásakor. Természetesen, nem önmagukban, kizárólagosan és hangsúlyozottan nem kontroll nélkül. Talán naivitás a híres osztrák-amerikai közgazdász, Joseph Schumpeter „alkotó rombolásában” bízni, de az erőforrások (termelő eszközök, ingatlanok, készletek és persze leginkább a munkaerő) tényleg képesek átkerülni egy „bedőlő” vállalkozástól egy értékteremtő, befektetni és beruházni képes és akaró gazdasági szereplőhöz. A korlátozott felelősség törvényes és ésszerű alkalmazása mellett ez jelentheti hosszú távon az adósságcsapda, a hazai vállalkozások eladósodottságának megoldását.
Mondhatnánk, hogy erre való a felszámolás, a csődeljárás vagy a végrehajtás intézménye. Aki azonban valaha is találkozott ilyen eljárásokkal, tudhatja, hogy hazánkban ezek a legrosszabb, legkevésbé hatékony, az átláthatóságot teljesen nélkülöző és legdrágább (formális és informális költségek szintjén egyaránt) intézmények közé tartoznak. Pont arra nem jók, amire valók lennének: gyors és hatékony keretet kellene biztosítaniuk a vállalkozások vagy azok eszközeinek a megmentéséhez, a gazdaság vérkeringésébe való visszajutásához. Ehelyett évekig húzódó eljárások, átláthatatlan döntések, alacsony hitelezői megtérülések, pereskedések és elvétve megújuló társaságok jellemzik mindegyiket.
Drága és átláthatatlan folyamatok helyett előtérbe kellene helyezni az intenzív tárgyalásokon keresztüli megállapodásokat. Ezt olyan intézkedésekkel és szabálymódosításokkal lehetne elősegíteni, amelyek kívánatossá tennék a feleknek a kompromisszum, elérését, azaz a vállalati szektor jövedelemtermelő képességhez viszonyított eladósodottságának számottevően javulását. A szereplők együttes pozíciója javulna, miközben a nemzetgazdaság a megmaradó munkahelyek és adóbevételek révén profitálna. Néhány javaslattal is élnénk:
- Csökkenteni kellene a tárgyalásos megoldáshoz kapcsolódó bürokráciát és a költségeket – a csődeljárás, azaz a hitelezőkkel való megállapodás intézményesített formájának teljes költsége drámai (kis túlzással, a társaság csak úgy tud megállapodni a hitelezőivel, ha azok a térülésük számottevő és legkorábban realizálható részéről azonnal lemondanak az eljárást felügyelő csődgondnok javára), a megállapodások végrehajtásához kapcsolódó cégjogi és közjegyzői kiadások nagyon magasak és megkerülhetetlenek. Tapasztalatom szerint a jogi és adminisztrációs költségek összege egy kisebb cég eredményes csődeljárása során a társaság kötelezettségeinek 5%-át is elérheti (milliárdos kötelezettségeknél ez 1-2%).
- Az adósságkonszolidációk során a hitelezők gyakran kényszerűen átveszik az ingatlanokat, mivel ez is része lehet a reorganizáció alatt lévő vállalat megmentésének (forrást szabadítanak fel az alaptevékenység finanszírozásához). Az egyébként is nagyon nehéz szituációt igencsak megterheli, hogy ez egy piaci adásvételnek minősül és így komoly illetéket kell fizetni az egyébként is „sebeit nyalogató” hitelezői körnek. Ilyen esetben, amikor banki adósság tárgyalásos rendezéséhez kapcsolódik az átruházás, célszerű lenne, ha életbe lépne valamilyen, a meglévő nagyon korlátozottan használhatónál komolyabb illetékkedvezmény.
- A lakossági végtörlesztési kampány során a személyi jövedelemadó szabályait is módosították, és az elengedett banki adósság nem emelte a magánszemélyek adóalapját. Miért nem lehet hasonló mechanizmust a vállalatokra is életbe léptetni? Egy nagyon szűk körben - megegyezéssel záruló csőd- és felszámolási eljárások esetében – ez most is lehetséges. A szabályozás kiterjesztésével azonban elérhető lenne, hogy a „beborulástól” tárgyalásos úton megmenekülő vállalkozásnak ne az legyen az első és legnagyobb feladata, hogy kigazdálkodja az egyébként veszteséges működéséből a bankhiteleinek részleges elengedéséből származó társasági adófizetési kötelezettségét.
